Teszt |

Renault Mégane Coupé 2.0 TCe

2009-03-04 , Írta: Svékus Gergely
Címkék:	Renault , Mégane , Coupé , 2.0 , TCe , autó , teszt

Hétköznapi autónak szánja új kompaktját a Renault, ám ezt büszkén teszi. A Mégane-t nemcsak elődjétől választja el egy világ, de családon belül is nagyok a különbségek a karosszéria-, illetve motorvariánsok között.

Gajdán Miklós kollégám az Év Autója-zsűri tagjaként már hetekkel a nyilvános premier előtt vezethette a Mégane-t, és az alapján, amit tőle hallottam, felfokozott elvárásokkal indultam a hirtelen jött kárpát-medencei télből a napfényes Spanyolországba, hogy ellenőrizzem az „igazi németes francia autó”-állítás valóságtartalmát.

Már akkor gyanút foghattam volna, hogy ez az út nem a papírforma szerint zajlik majd, amikor Madridban bundakesztyűbe, usánkába öltözött forgalomirányítók, dérlepte útpadkák fogadtak bennünket, a világ kilencedik csodájaként beharangozott dizájnerszálloda pedig kedélyesen lepukkant enteriőrrel és mediterrán módra szeszélyes távközlési technológiákkal fogadott.

Ahogy a lágyan jellegtelen első generáció után bombaként robbant az avantgárd, kacsafarkú Mégane II, úgy léptek most vissza egy fél lépést a formatervezők. Az új modellszéria minden tekintetben a piac jelenlegi fô sodorvonalát követi: érzékien szemrevaló, áramvonalas karosszériáját pont annyi, markáns stílusjeggyel tették még kívánatosabbá, hogy ha éjszaka valaki orvul lecserélné a mélygarázsban szunnyadó autón az összes márkajelzést, legyen esélyünk megtalálni azt a tömegben.

Ez egyébként nemcsak a szolid családi autónak szánt, ötajtós Berline kivitelre igaz, hanem a kupéra is, amely a sajtótájékoztatón felsorolt konkurensek mindegyikével osztozik valamely formai elemén – ez egyébként nem a Renault-t, hanem a piacot minősíti. Megvan persze ennek az oka: az előző széria extrém optikája nagyot durrant, de hamar elfáradt, és három év után érezhetően visszaestek az eladások, miközben a sablonosabb konkurensek állandó darabszámokat produkáltak, ami könnyebben tervezhetővé, gazdaságosabbá teszi a gyártást.

Ha képzelőerőben nem is, az utastér kidolgozása terén feltétlenül nagyot lépett előre a Mégane. A Laguna (saját kategóriájában is igényesnek számító) belsőépítészeti koncepciója, a formákat és a felhasznált anyagokat egyaránt ideértve, sokat emel a kompakt hangulatán. A kényelmi és biztonsági felszereltség kérdését a tőlük megszokott megalomániával kezelték a francia fejlesztők, isten tartsa meg jó szokásukat.

A rajzolók ellenben remek érzékkel mellőzték az öncélúan látványos megoldásokat, így a környezet csupán annyira stimuláló, ami még nem vonja el a figyelmet a forgalomról – az utas élvezettel csemegézhet, a sofőr viszont elfeledkezhet a részletekről, hogy a vezetésre összpontosítson. Ez a koncentráció mindkét kipróbált verziónál hasznosnak bizonyult, bár merőben eltérő okokból. Az ötajtóst jó érzékkel dízel kivitelben, mégpedig a jelenleg elérhető legizmosabb dCi motorral bocsátották rendelkezésünkre.

Az 1,9 literes erőforrás 130 lóereje több mint elegendő a dinamikus közlekedéshez, még ha ez nem is feltétlenül a többek között változó geometriájú turbóval és precízebb injektorokkal modernizált motor érdeme: a lágyan rugózó, de keresztbordákon keményen pattogó felfüggesztés, és a könnyen járó, kevés visszajelzést adó kormánymű nem ajándékozza meg önfeledt percekkel a sofőrt. Nem erről volt szó, próbálom összegezni a korábbi információkat és a sajtóanyagban leírtakat a személyes benyomásokkal – vajon mit vezethetett Miki? Talán a kupét? Ez ugyanolyan hosszú, mint a ferdehátú, és a két modell nyomtávjai is megegyeznek.

Eltérő viszont a futómű hangolása: elöl 19, hátul 10 százalékkal feszesebb rugókat alkalmaztak, és 12 mm-rel lejjebb ültették a karosszériát. A kínálat jelenlegi csúcsával, a 180 lóerős, kétliteres turbós benzinmotorral felszerelt autót mintha más projektben fejlesztették volna: pontosan, jól érezhetően követi az íveket, nagy sebességnél nemcsak autópályán, de kanyargós úton is stabil marad. Ezt tanúsíthatom, mert programunkat nem igazán hangolták össze a repülőgép indulásával, ezért a tesztút utolsó háromnegyed óráját gyakorlatilag padlógázon voltunk kénytelenek tölteni. Mi élveztük, az ötajtósokat vezető kollégák kevésbé, így legalább kiderült, hogy nem egyedi jelenségről volt szó. Mikivel később konzultáltunk erről, de ettől egyikünk sem lett okosabb: ő ugyanis ugyanezzel a motorral vezette az ötajtóst...

Arra, hogy végül is min múlik a Mégane stabilitása vagy középszerűsége, már csak későbbi, hazai tesztjeink során derülhet fény.

« vissza a tesztekhez...

Közösség |

Hozzászólások

Képen elég csúnyának néz ki az ötajtós élőben mégis megragadó a formája. A háromajtós igazi műalkotás. A belsejükbe nem lehet bele kötni. Ha megbizhatósági problémák nem lesznek nagyon sikeres lehet.

Remélhetőleg megbízhatóságban is előkelőbb helyen fog végezni,mint elődje.Az új Clio-val nagyon elégedettek az emberek,úgyhogy szerintem jó úton van a Renault.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie! BEJELENTKEZÉS >

Kapcsolódó |

Galériák