| Teszt | |
Renault Mégane Coupé 2.0 TCe |
Hétköznapi autónak szánja új kompaktját a Renault, ám ezt büszkén
teszi. A Mégane-t nemcsak elődjétől választja el egy világ, de családon
belül is nagyok a különbségek a karosszéria-, illetve motorvariánsok
között.
Gajdán Miklós kollégám az Év Autója-zsűri tagjaként már hetekkel a
nyilvános premier előtt vezethette a Mégane-t, és az alapján, amit tőle
hallottam, felfokozott elvárásokkal indultam a hirtelen jött
kárpát-medencei télből a napfényes Spanyolországba, hogy ellenőrizzem
az „igazi németes francia autó”-állítás valóságtartalmát.
Már akkor gyanút foghattam volna, hogy ez az út nem a papírforma
szerint zajlik majd, amikor Madridban bundakesztyűbe, usánkába öltözött
forgalomirányítók, dérlepte útpadkák fogadtak bennünket, a világ
kilencedik csodájaként beharangozott dizájnerszálloda pedig kedélyesen
lepukkant enteriőrrel és mediterrán módra szeszélyes távközlési
technológiákkal fogadott.
Ahogy a lágyan jellegtelen első generáció után bombaként robbant az
avantgárd, kacsafarkú Mégane II, úgy léptek most vissza egy fél lépést
a formatervezők. Az új modellszéria minden tekintetben a piac jelenlegi
fô sodorvonalát követi: érzékien szemrevaló, áramvonalas karosszériáját
pont annyi, markáns stílusjeggyel tették még kívánatosabbá, hogy ha
éjszaka valaki orvul lecserélné a mélygarázsban szunnyadó autón az
összes márkajelzést, legyen esélyünk megtalálni azt a tömegben.
Ez egyébként nemcsak a szolid családi autónak szánt, ötajtós Berline
kivitelre igaz, hanem a kupéra is, amely a sajtótájékoztatón felsorolt
konkurensek mindegyikével osztozik valamely formai elemén – ez
egyébként nem a Renault-t, hanem a piacot minősíti. Megvan persze ennek
az oka: az előző széria extrém optikája nagyot durrant, de hamar
elfáradt, és három év után érezhetően visszaestek az eladások, miközben
a sablonosabb konkurensek állandó darabszámokat produkáltak, ami
könnyebben tervezhetővé, gazdaságosabbá teszi a gyártást.
Ha képzelőerőben nem is, az utastér kidolgozása terén feltétlenül
nagyot lépett előre a Mégane. A Laguna (saját kategóriájában is
igényesnek számító) belsőépítészeti koncepciója, a formákat és a
felhasznált anyagokat egyaránt ideértve, sokat emel a kompakt
hangulatán. A kényelmi és biztonsági felszereltség kérdését a tőlük
megszokott megalomániával kezelték a francia fejlesztők, isten tartsa
meg jó szokásukat.
A rajzolók ellenben remek érzékkel mellőzték az öncélúan látványos
megoldásokat, így a környezet csupán annyira stimuláló, ami még nem
vonja el a figyelmet a forgalomról – az utas élvezettel csemegézhet, a
sofőr viszont elfeledkezhet a részletekről, hogy a vezetésre
összpontosítson. Ez a koncentráció mindkét kipróbált verziónál
hasznosnak bizonyult, bár merőben eltérő okokból. Az ötajtóst jó
érzékkel dízel kivitelben, mégpedig a jelenleg elérhető legizmosabb dCi
motorral bocsátották rendelkezésünkre.
Az 1,9 literes erőforrás 130 lóereje több mint elegendő a dinamikus
közlekedéshez, még ha ez nem is feltétlenül a többek között változó
geometriájú turbóval és precízebb injektorokkal modernizált motor
érdeme: a lágyan rugózó, de keresztbordákon keményen pattogó
felfüggesztés, és a könnyen járó, kevés visszajelzést adó kormánymű nem
ajándékozza meg önfeledt percekkel a sofőrt. Nem erről volt szó,
próbálom összegezni a korábbi információkat és a sajtóanyagban
leírtakat a személyes benyomásokkal – vajon mit vezethetett Miki? Talán
a kupét? Ez ugyanolyan hosszú, mint a ferdehátú, és a két modell
nyomtávjai is megegyeznek.
Eltérő viszont a futómű hangolása: elöl 19, hátul 10 százalékkal
feszesebb rugókat alkalmaztak, és 12 mm-rel lejjebb ültették a
karosszériát. A kínálat jelenlegi csúcsával, a 180 lóerős, kétliteres
turbós benzinmotorral felszerelt autót mintha más projektben
fejlesztették volna: pontosan, jól érezhetően követi az íveket, nagy
sebességnél nemcsak autópályán, de kanyargós úton is stabil marad. Ezt
tanúsíthatom, mert programunkat nem igazán hangolták össze a repülőgép
indulásával, ezért a tesztút utolsó háromnegyed óráját gyakorlatilag
padlógázon voltunk kénytelenek tölteni. Mi élveztük, az ötajtósokat
vezető kollégák kevésbé, így legalább kiderült, hogy nem egyedi
jelenségről volt szó. Mikivel később konzultáltunk erről, de ettől
egyikünk sem lett okosabb: ő ugyanis ugyanezzel a motorral vezette az
ötajtóst...
Arra, hogy végül is min múlik a Mégane stabilitása vagy középszerűsége, már csak későbbi, hazai tesztjeink során derülhet fény.
Képen elég csúnyának néz ki az ötajtós élőben mégis megragadó a formája. A háromajtós igazi műalkotás. A belsejükbe nem lehet bele kötni. Ha megbizhatósági problémák nem lesznek nagyon sikeres lehet.